A helyszín az Alberta tartományban fekvő nagyvárosban, Calgaryban működő Rocky Mountain Show Jumping Ranch volt, amelyet John C. Anderson alapított és épített. Most a szintén John nevet viselő fia – aki a kanadai válogatott tagja – irányításával évente több mint 20 díjugratóversenyt rendeznek, a helyi kis versenyektől CSI 2*- ig. Közel egymillió dollár összdíjazással ez a huszonöt legjobb észak-amerikai versenyhelyszín egyike.
A méltán világhírű Spruce Meadowstól alig egy perc távolságra épült ranchon hat pályán rendeznek ugróversenyeket, háromnak négy évszakos a talaja, és háromnak füves. A lovak elhelyezéséhez 450 box áll rendelkezésre. A két hét alatt mindenféle versenyszámot kellett építeni, a 70 cm-estől az 50 ezer dollár összdíjazású Grand Prix-ig. A verseny szerdától vasárnapig egyszerre öt pályán, közel 500 ló részvételével nagyon kényelmesen zajlott. Két pályán csak hunter versenyszámokat tartottak, három másikon pedig (egy homokoson és két füvesen) a klasszikus ugrószámok lovasai versenyeztek.
A homokos pályán voltak a legalacsonyabb ugrószámok, itt 70, 80, 90, illetve 100 cm magasságon lehetett versenyezni. Itt az elbírálások – optimális idő, hiba-idő, azonnali összevetés – váltakoztak, de minden magasságon belül minden versenyző két különböző elbírálás alapján lovagolta le a pályát, és két eredményhirdetés volt. Nagyon érdekes, hogy a bizonytalan lovasok is milyen magabiztosan lovagoltak másodszor. A pályaépítés szempontjából semmilyen szabály nem határozza meg az akadályok számát és nem tiltja az egyenes vonalak vagy akár ívek építését hat, vagy akár öt vágtaugrásra. A pályák ezeken a kis magasságokon is 10-11, sőt 12 db számozott ugrást tartalmaztak, általában két kettes ugrással. Azt tapasztaltam, hogy az edzők és a lovasok nagyon hálásak voltak az itthon ezen a magasságon szabályellenes 5-6 vágtaugrásos egyenes vonalakért, hat vágtaugrásos ívekért, vagy ami végképp elképzelhetetlen nálunk, ezeknek az összetett akadályokkal való kombinálásáért.
A második pályán füvön, 1 métertől 1,20- ig versenyeztek amatőrök, ifjúsági lovasok és profik fiatal lovakkal. Itt is jellemzően 11- 12 akadályból állt egy pálya, de bizonyos versenyszámok megkövetelték a kettes és hármas ugrás építését egy pályán belül. Talán itt volt a legtöbb induló a két hét alatt, hasonlóan a hazai versenyekhez.
A harmadik pálya a klasszikus Grand Prix építéséhez, nagy nemzetközi versenyek rendezéséhez szükséges méretekkel rendelkező füves aréna. Itt 125-140 cm-ig lovagoltak. Ezen a pályán nagy eltérés nem volt a hazai elbírálásokhoz képest, talán csak annyi volt jellemző, hogy klasszikus összevetés csak a vasárnapi kiemelt díjazású számokban volt, minden egyéb számban az azonnali összevetéses elbírálást használták.
Az ugrópályákat három pályaépítő tervezte: Werner Deeg és Hans Dussler Németországból, valamint én. Cserélgettünk, mindenki épített minden pályán, mindenféle magasságot. Ami még igen figyelemre méltó volt, az a zsűri, a melegítőbíró és a steward munkája. Egy pályához maximum két versenybíró tartozott a toronyban, akik elláttak minden ezzel járó feladatot (időmérés, tájékoztatás, stílusbírálat, jegyzőkönyvvezetés stb.). Volt olyan pálya – és ráadásul ott zajlott a legtöbb start minden nap –, ahol egyetlen bíró végezte az összes munkát a toronyban… mosolyogva! A stewardok munkája pontos volt és roppant készségesen oldottak meg minden problémát. A melegítőbírók sokszor vártak az edzőkre türelmesen (a profi lovasokon kívül mindenki csak az edzője jelenlétében ugorhat a melegítőben), mert előfordult, hogy valakinek egyszerre lovagolt több tanítványa különböző pályákon.
Nagyon izgalmas és tanulságos két hét volt, amelynek még lesz folytatása.
Fotó: Karádi László
